Hónapokat vártam június 9-re. És nem csalódtam. De arra, amit a koncerten láttam, még én sem számítottam. Már a díszletek is figyelemre méltóak, világító véres gránát az ökölben-a turnélogó ott van mindenütt. A dobok fölött, az takarja a hangfalakat, de venni is lehet csuklóvédőt, pólót, kitűzőt-igaz, borsos áron. A pirotechnikai eszközök nagyon komolyak, és nagyon látványossá teszik az amúgy is tökéletes show-t. A színpad fölött pedig a klasszikus rockmotívumként is értékelhető Green Day neonfelirat villog.
Egyedül az Alvin és a mókusokat tudtam volna kihagyni a dologból. A magyar együttes mindössze fél óráig játszik-ez azonban bőven elég. Nem akarom részletezni, nem ez a lényeg. Hanem:
Este kilenc után 3 perccel egy rózsaszín nyuszi tűnik fel a színpadon, aki a zsebéből elővett sörösdobozból iszogat. Majd minden elcsendesül, színházi zene, fények, és egy pillanattal később már élőben nyomja a világ első számú punkzenekara a számukra világsikert másodszor is meghozó American Idiot című nagylemez első, azonos című dalával. El sem tudom hinni, hogy a tőlem néhány méterre lévő három zenész tényleg Billie Joe Armstrong, Mike Dirnt és Tre Cool. Az első szám elhangzása után az American Idiot-ról záporoznak a dalok: Jesus of suburbia, Holiday, Are we the waiting, St. Jimmy. A számok között és közben is az amerikai kormányzatot szidják, George Bush neve többször is elhangzik, pl.: „fuck George Bush”, valamint a tagok bemutatásánál (ahonnan nem hiányozhat a mellék-gitáros Jason White és a magyar származású Jason Freese neve sem) Billie Joe így szól: és az én nevem George W Bush, és egy nagy seggfej vagyok (ekkor kezeit lefelé tartásával jelzi, hogy fejezzük ki nemtetszésünket). Utána természetesen „jóváteszi” ezt, és mikor már Armstrong-ként mutatkozik be, mindenki őrjöng. Folytatódik a sláger-áradat, Hitchin’ a Ride (a kedvencem!), Brain Stew/Jaded, Logview, She, Basket Case, Brain Stew, Minority. A Green Day az amerikai entertainment csúcsát nyújtja, szinte minden perc a közönség szórakoztatásáról szól. Billie Joe többször énekelteti a közönséget, hé-ó-zás, néha számok sorai a miénk. És ha már a héó-zásnál tartunk… A Minority közepén egyre hosszabban tartja ki a hangját, egy 16 negyedes hang után is elvárja, hogy utánozzuk. Egyszer pedig egyre félreérthetőbb hangokat ad ki, melyet követ a nadrág kigombolása. Felhangzik egy Operation Ivy szám is. A Knowledge eljátszásához három embert választanak ki a közönség soraiból, illetve négyet, mert a basszeros jelölt nem ért a gitárhoz, de nem is szívesen adja azt vissza Mike-nak. Az új kiválasztott magabiztosan veszi át a basszusgitárt, a dobos-jelölt egy pár dobverővel lesz gazdagabb, de legjobban a Bilie-t helyettesítő rajongó jár, akit nemcsak hogy szájoncsókol az énekes, de még a gitárját is nekiadja, majd letessékeli egy „jó voltál, de most már takarodj a színpadomról” kíséretében. A King for a day előadása a legfantáziadúsabb, Billie Joe koronával a fején, palástban énekli a dalt. Szintén a show részeként egy 9 éves-forma kisfiút hív a színpadra, vízipisztolyt nyom a kezébe, majd vele együtt locsolja a közönséget. A Minority-nél szájharmonikát vesz elő, azon játszik egy ideig. Billie Joe és Mike gitározás közben többször kimegy a színpad szélére, és ott zenél, valamint ugrál, de ebben Mike a jobb, néha féllábon, kenguruszerűen pattog. Tre Cool dobos nem spórol a dobverőivel, szinte számonként hajít el egy párat, összesen 19 pár (számoltuk!) repül a levegőbe, majd a koncert végén kb. 40 a közönségbe. Felcsendül az aktuális kislemez dala, a Wake me up when september ends, majd háromnegyed 11 körül a manapság legismertebb Green Day nóta, a Boulevard of broken dreams. Ekkor már a torkomban dobog a szívem, érzem, hamarosan vége életem legszebb két órájának. Csak kicsit nyugszom meg mikor meghallom a másik 9 perces szám a Homecoming dallamát, a szám a hazatérésről szól. Konfetti árasztja el az arénát, szinte pánikszerű hangulat uralkodik a nézőtéren a koncert végének érzése miatt. A fények kialusznak, kiürül a színpad. De nem! Billie Joe egy szál gitárral a kezében belekezd a Good Riddeance (a szerintem legszebb GD szám) gitárszólójába. És ezután tényleg vége, Billie is levonul a színpadról, kigyulladnak a lámpák, a közönség mozgolódni kezd. Én a sírás hatűrűn, de boldogan távozok az arénából. Közben az jár a fejemben, hogy a zenekar október, azaz 9 hónapja turnézik az American Idiot-tal, és hiába játszák ¾ éve ugyanazokat a számokat kétnaponta, mégsem tűnnek fáradtnak, látszik rajtuk, hogy szívesen csinálják, nem unják, ők is buliznak. Ha nem is annyira, mint mi, de nagyon élvezik a koncertjeiket, és mindegyiken mindent megtesznek azért, hogy a közönség a lehető legjobban érezze magát. Hát, ez Budapesten, állítom, 100%-osan sikerült nekik.
|